Rossz szokás, próbálok lejönni róla. Igazból már le is jöttem, van körülbelül három arasz karácsonyi CD-m a polcon, jó, ha kettőt meg tudok hallgatni évenként, fölösleges újakat beszerezni. Nem is szerzek, de azért mindig érdekel, mik a fejlemények karácsonyi dalokban, de erre jók a szolgáltatók. Szóval azért szorgalmasan hallgatom az újdonságokat.

Az ember tudja, hogy nem lesz ezekből csoda, trillili-trullulú, jingle all the way, közben meg annyira árulkodóak az albumok. Minden évben meghallgatom José Carrerast, hogy miért, magam sem tudom, de minden évben elcsodálkozom azon, hogyan adhatott ki ilyesmit, primitív alászintetizátorozás fölött ordít, mint a fába szorult féreg, mint Edward király fülében a walesi lakoma, csak ő átkok helyett azt szórja, hogy Stille Nacht. Vagy Kiri Te Kanawa, akinek a karácsonyi lemezein voltaképpen a szakmai életút is végigkövethető, hogyan lett vidám és érdekes énekesből óvatos szopránná, akinek már van mit veszíteni, de ő nem akar veszíteni. A két album között van egy harmadik is, mert a King’s Singers lemezén is közreműködik, egy vicces Mozart parafrázissal, ami mégsem annyira vicces, pont félúton van a két szélső állapot között.  

Az idei csalódás Lise Davidsen volt, a norvég óriáslány, de jó volna élőben is hallani, annyira meggyőző a Metropolitan-közvetítésekben, hatalmas és szép a hangja. De ha ezt a hatalmas és szép hangot karácsonyi dalokra eresztik… Buta és unalmas éneklés, persze fantasztikus magasságokkal fölerősítve, de hiába, akkor is bele kell pusztulni, megáll az idő, de rossz értelemben: ennek soha nem lesz vége.

Ez is a streamelés előnye: de jó, de jó, hogy legalább pénzt nem adtam érte.