Ha valaki jól forgatta a távirányítót, akkor az Abigél végén úgy tudott kapcsolni, hogy még egy jó félórát elcsípett A fekete városból. Ilyenkor szokás sóhajtozni, hej, amikor még készültek tévéjátékok. Nézem, nézem mindkettőt, különösebb nosztalgia nélkül, nincs is mire könnyes szemmel emlékeznem, az Abigél végét most látom először, gondolom, annak idején nem kötöttek le ezek a szürke ruhás, fonott copfos, túlkoros csajok.

Mindkét sorozatot Zsurzs Éva rendezte, ennek megfelelően mindkettőben szerepelt Zsurzs Kati, de élt valami jó ízlés vagy önkorlátozás, nem főszerepet játszott. Próbálok rájönni a titokra, de mintha nem is volna. Bénán bevilágított jelenetek, néha teljesen esetlegesnek látszó snittek. Ahogy Benkő Péter és Nagy Gábor vív A fekete városban, komolyan, általános iskolában is virtuózabban kezeltük a képzelt kardokat a szünetben.

Színészek. Básti Lajos az Abigélben, mintha bronzból öntötték volna az arcát, utolsó filmes szerepében, a hangja zengése, a szeme fájdalma. Bessenyei és Pécsi Sándor A fekete városban, azok is micsoda hangok, azok is micsoda tévedhetetlen vagy megkérdőjelezhetetlen biztonsággal mozognak a karakterükben. Mielőtt arra jutna az ember, hogy ehhez azért Zsurzs Éva nagyon értett, a nagy férfi szereplők kiválasztásához, rájön, hogy értett az ártatlan leánykákhoz is, Venczel Vera és Szerencsi Éva kortalanul szépek, ma is tetszenek mindenkinek.

A megfelelő sóhaj most az volna, hogy haj, ma már nem készülnek tévéjátékok, csak napi sorozatok, de hát készülnek. Most ment az Ők tudják, mi a szerelem. Körülbelül egy percig tudtam nézni, ahogy Blaskó Péter tátott szájjal téblábol a kamera előtt, és azt mondják rá, hogy ő Berlioz. Mi lesz abból ötven év múlva?