Szirénlátvány

Elismerem és elfogadom, ez is a mozi feladata, szinte a kezdetek óta, hogy szép embereket mutasson lenge öltözékben, de mintha a komoly rendezők azon fáradoznának, hogy ezt a feladatot minél tartalmasabban és feltűnésmentesebben hajtsák végre.

Ha így vesszük, akkor Paolo Sorrentino nem komoly rendező, legalábbis a Parthenope című filmjében nem. Persze, ez is egy érdekes dolog, hogyan küzdötte le vagy át magát a korunk Fellinije szerepből a nyálcsorgató öregfiú szerepébe, de hát ilyeneket is tudnak ezek a szirének, megbolondítják az embert.

Meg az is érdekes, ahogy mintha Sorrentino is észrevenné magát a film készítése közben, és próbálja jelezni, hogy nem, nem, ez egy másik film, tele furcsaságokkal, eredeti jelenetekkel és különleges rendezői meglátásokkal, csak hát beszélhetsz, Paolo, ez már el van fuserálva.

Vagy nincs elfuserálva, csinos a főszereplő, káprázatos Nápoly, káprázatos Capri, és néha az ember rácsodálkozik, hogy Gary Oldman mennyire béna az elérhetetlen, vagy legalábbis Parthenope számára elérhetetlen, mert homoszexuális utazó szerepében. Oldman aztán eltűnik, átadva helyét egy másik problémának: vajon miért van az, hogy amikor a rendező érzi, hogy kicsi az anyag, rövid a téma, akkor erőnek erejével hosszú filmet készít?

Kérdés még akadna. De nem lesz tőle jobb film a Parthenope.