Nem tudom, de nem hiszem, hogy a Robbie Williams-film divatba hozza-e, hogy egyes hírességek állati formájukban szerepeljenek majd a róluk szóló életrajzi filmekben. Nem volna érdektelen egy Éneklő sertés – Luciano Pavarotti, vagy egy Adele, a kotlóstyúk. Mire Magyarországra elérne a divat, már csak a különféle zsákmányállatok és ízeltlábúak maradnának: A nemzet csótánya – Nagy Feró kalandjai. Mindenesetre azt senki nem veheti el Robbie Wiliamstől, hogy ő volt az első, aki a majomságot bevállalta.

A majom furcsa módon igen jó színész a filmben, nélküle nem is tudom, mi volna a történet, még egy Elton John-film, hogy elindul a szegény fiú a lecsúszott családból, és lám, hová jut. Persze leginkább ez az érdekes, ez a lám, hová is, mert mintha a rocksztársággal is úgy volna a mozi, mint a gazdagsággal, leginkább azzal foglalkozik, hogy lebeszélje az embereket erről az életről. Magányos leszel és szomorú, a pénzed legnagyobb részét kábítószerre és alkoholra leszel kénytelen költeni, hogy kibírjad, és folyton körülvesz az ordító tömeg. A gazdagoknak még az ordító tömeg sem jut. Az emberek meg bólogatnak, de a végén mégsem hagyják magukat lebeszélni.