Horowitz bemelegít

Mindig csodálkozom, amikor olyan videóba ütközök, amelyen egy értő vagy gyűjtő, vagy gyűjtő és értő megmondja, hogy egy-egy zeneműnek melyik a legjobb felvétele. Hogy ezt kell megvenni, meghallgatni, és akkor a mű ki van pipálva, jobbat nem lehet találni nála, nem foglalja a többi lemez a helyet a polcon, vagy nem is tudom, mi ebben a jó. Mintha a klasszikus zene előadása éppen ennek ellenére törekedne, hogy nagyon kicsik a különbségek, de bizonyos szint fölött minden értelmezés értelmezés, még a félreértelmezés is. Meg hát ki tudja megmondani, hogy mi is az a „félre-”? Annál rosszabb nem is történhet a hallgatóval, mint hogy megtalálja a végső megoldást, mert akkor az út végére ért, ettől kezdve már nem azt hallgatja, hogy mi lehet még ebben a zenében, csak azt, hogy más előadók ezt hogyan rontották el.

Persze előadói oldalon ez egészen máshogy van, nyilván úgy kell vagy úgy illik kiállni a közönség elé, hogy végre megmutatom az egyetlen lehetséges megoldást, de hát ezért is jobb zongorát hallgatni, mint zongorázni.

Azért mondom pont a zongorát, mert mostanában többször meghallgattam Grigorij Szokolovval Mozart B-dúr szonátáját, K. 330. Persze, nagyszerű, vagy lehet, hogy nem is persze, Szokolov mégsem Mozart-játékosként él legtöbbünk elképzelésében, de kívánni többet nem lehet tőle, mint ahogy játszik. Közben mégis és újra Horowitz jutott eszembe. Szerencsére nem egy teljes felvétel, hanem egy film, amelyen Mozart A-dúr zongoraversenyét játssza a Scala zenekarral, Carlo Maria Giulini vezényletével, és ott van egy pillanat, amikor várni kell talán a technikai személyzetre, mindenki bent ül, de nem lehet elkezdeni a felvételt, és akkor Horowitz, hogy melegen tartsa az ujjait, elkezdi játszani a B-dúr szonátát.

És valamiért döbbenetes. A zenekar is nagyon hallgat, Horowitz meg észreveszi, hogy figyelik, abbahagyja a játékot, és elneveti magát: majd ez lesz a lemez másik oldalán.

Nem az lesz, persze, hanem egy rendes másik felvétel, ez csak egy villanás, de így utólag és emlékből dolgozva azt érzem, hogy lehet, hogy ha az tovább megy, talán az lett volna a tökéletes B-dúr szonáta.

Milyen jó, hogy nem.