Újév napja (vagyis estéje) óta motoszkál bennem ez a kellemes gondolat, Mozart és Haydn kapcsolatáról. Körülbelül lehet tudni, hogy nagyon szerették egymást vagy legalábbis egymás művészetét, Mozart hat vonósnégyest ajánlott Haydnnak, Haydn meg azt mondta Mozart apjának, hogy „Isten előtt mondom, mint becsületes ember, hogy az ön fiánál nem ismerek nagyobb komponistát, sem személyesen, sem hírből”. Akkoriban nyilván mást jelentett barátkozni valakivel, alig látták egymást, ritkán voltak ugyanabban a városban, a posta is ki tudja, milyen időközönként indult és érkezett. Tényleg olyan az egész, mint Petőfi és Arany. A végén az öregebb él tovább.

Ahogy Arany versekben hiányolta Petőfit, úgy Haydn, amikor nekiült az utolsó nagy énekelt művének, az Évszakoknak, (nyilván nem tudta, hogy ez az utolsó, bár valamit sejthetett), akkor Mozarthoz fordul. A mű a távozó téllel kezdődik, és akkor megszólal a basszus: „Seht wie der strenge Winter fleht”, hogy menekül a szigorú tél, de amit énekel, az A varázsfuvolából van, a Képária, vagy talán inkább a végéről Tamino mein, o welch ein Glück.

Amikor két óra múlva a darab vége közeleg, a basszus összegez, idenézz, szédült ember, akkor egyszerre megszólal a nagy g-moll szimfónia második tétele, a sóhaj vagy hüppögés motívum. Ugyanaz, amit Arany írt néhány évtizeddel később: „döbbenve ismerek fel rajzomon egy-egy vonást, mit szellemujja von”.

Senki ne higgye, hogy nem éltek óriások a földön.