Az értelmét nem nagyon látom, se nem hallom annak, ahogyan Héja Domonkos és a Rádiózenekar Prokofjev Hamupipőkéjét előadta. Mert ha volnának táncosok, akkor az ember beléjük kapaszkodna, elmondanak egy történetet, amelyhez van zenei aláfestés. Néha a táncosok képessége biztosan határt szab az interpretációnak, nem lehet semmi sem vadul gyors, mert nem tudják rá emelni a lábukat, izom és ideg, ín és iszalag (több i betűs szó nem jutott eszembe) alá kerül valami zenei szőnyeg, elfogadjuk, ha nem a legtisztább és legszínesebb. De ez a szvit, a koncertváltozat, minden, amit tudnunk kell, az a hangzó anyagban van. És most nincs, együtt tanácstalankodunk, hogy ez miért történik velünk. Ők miért játsszák, mi miért hallgatjuk?

Miért járunk koncertre? Hogy egyszer vége legyen.

Az a furcsa, hogy ez a tanulság nem jár nagyon messze a hangverseny első részétől, amikor Csajkovszkij Hegedűversenye hangzott el Kelemen Barnabás szólójával. Ha nem is volt feltűnően jobb a zenekari játék, legalább nem volt ennyire kiegyenlítetten lapos, kicsit jobbra dőlt a hajó, a csellók határozottabban voltak jelen a többi Vonókezű Edwardnál, és Kelemen Barnabás. Hát jó, követhetetlen, úgy értem, szabad, begyorsít és lelassít, a zenekar nem is tehet mást, mint betölti a korlát-funkciót, rögzíti, meddig terjedhet a szólista szabadsága. Közben zajlik egy külön Kelemen Barnabás-műsor, a szólista a karmester háta mögött összenéz a zenekarral, gyertek utánam, adjatok neki, hajrá gyerekek: a vízi malom!

Na most ezt jól kidumáltam, mi zajlik a karmester mögött.

Tetszik is meg nem is, nem tudom teljesen átadni magam a játéknak, azt végképp nem érzem, hogy egy művet hallgatnék, amelyben szólista és zenekar egymásnak adja az interpretációs lehetőségeket és megoldásokat. De aztán vége lesz, és a tapsra válaszul Kelemen Barnabás Bartók szólószonátájának utolsó tételét játssza el, és a néző azt hiszi, érti a világot: azért kellett most meghallgatni a Csajkovszkij Hegedűversenyt, hogy a Prestót meghallhassuk.