De szépen zenélnek. Ez az első és alapélmény a Dán Nemzeti Szimfonikus Zenekarnál, pedig nem ennek kellene lennie, hiszen a darab nem nagyon kegyes a közönséghez: Bengt Sorensen Evening Land című munkája. Nagyon halkan indul, hegedűszólóval, néha azt érzem, hogy ezt csaka szerencsések hallják, akik elől ülnek, de talán csak alábecsülöm a Müpa akusztikáját. De az egész vonóskar nagyszerűen dolgozik, tiszta, rendes és pontos, mint a kisdobos, a karmester Fabio Luisi.

Őt biztosan alábecsültem, amikor még a Levine-korszak végén a Metropolitan első karmester vagy mi volt, mindig az ember sóhajtott, az acélszürke ember. Nyilván ezért választotta őt a vezetőség, hogy minden rendben legyen, de folyton hiányozzon James Levine jelenléte. De nem. A nehéz mű kézben van, és ha kézben van, akkor értelmes, szép zenének hat, amit egyáltalán nem fáradság hallgatni.

Ennél jóval bonyolultabb a Rachmaninov 2. zongoraverseny, ami nekem nehéz, és mintha épp fordított lenne az előadás, mint ami a mű hagyománya. Azt képzeli az ember, hogy itt minden a zongorából ered, azt viszi tovább a zenekar, most meg rögtön a darab elején nem azt hallom, hogy nahát, a nagybőgők ugyanazt játsszák, mint a szólista, hanem hogy nahát, a szólista ugyanazt játssza, mint a nagybőgők.

A végeredményt illetően nincs nagy különbség, mégis úgy érzem, mintha épp a zongora akadályozna az élvezetben, beállítottak a zenekar közepébe egy nagy, fekete bútordarabot, és a csak a lábak, emberi és bútorlábak között hallom, ami igazán érdekel.

Balázs János a szólista, nagy, személyes sikert aratva, de nem tudok mást mondani, mint hogy a játéka nekem se nem szép, se nem jó. Remélem, bennem a hiba.

A második rész már a bútordarab nélkül megy, Nielsen legtöbbet (de nálunk nagyon keveset) játszott szimfóniája, A kiolthatatlan. Elég furcsa alcímet választott a szerző, nekem inkább a Bruckner-szimfóniák szoktak kiolthatatlanok lenni, nehezen van végük, ehhez képest a Nielsen normális méretű, bár tételszünet nélküli szimfónia 1916-ból. Szól is, mint az ágyú, üstdobok a pódium két szélén, mert, persze, nem a darab kiolthatatlan, hanem az élet, amit olyan szorgalmasan oltogattak a megírás idején. A dán zenekar nemzeti feladatként is nagy odaadással játssza, Luisi pedig világosan, kifejezetten hatásosan vezényel, pedig neki nem is nemzeti feladata. A végén tust húz neki a zenekar, pedig a születésnapja már majdnem egy héttel elmúlt, nyújtózunk, mint szép álom után az ágyban.