Nem mondom, hogy különösebben nagy reményeket fűztem volna hozzá, de jövő héten bezár a nagy Munkácsy-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban, ha esélyt akarok adni magamnak, akkor itt az idő. Legfeljebb elhozom a régi tanulságot, hogy a 19. század mégiscsak a legendák százada volt, a legendákra pedig szüksége van a nemzetnek, nemcsak nálunk, de másutt is. Nyilván nem véletlenül áll Róma közepén az írógépnek becézett emlékmű, habár ma már ilyen írógép aligha van a világban, az emlékmű meg csak ott áll: egységes nemzet vagyunk.  Mi is egységes nemzet vagyunk, amelynek nagy festője is van, úgy hívják, Munkácsy Mihály.

De Virág elvtárs, ez már az ítélet, nem a vallomás.

Körülbelül ez is történt, mégis valahogy, valahogy, az ember megtanult örülni Munkácsy sikereinek. Rögtön a kiállítás elején, a fényképeknél, ott volt Munkácsy, nagy szakállal, hunyorgó szemmel, mosolyogva, és az ember rájön, hogy hiába tűnik Munkácsy meghaladott álláspontnak, azért mégis itt van valaki, akinek sikerült. Aki itt mosolyog, meg egy portrén ünneplő ruhába kiöltözve, keresztbe tett lábbal fest, gazdag lett és híres, és közben senkinek sem ártott, a magyar Louis Armstrong. Jó ez az élet, ha példát kell keresni. A vége nem jó, de az nem is szokott jó lenni.