Amikor meghalt a zene

Ha dátumra talán nem is, de mindenki tudja, melyik volt „a nap, amikor meghalt a zene”. Amikor Buddy Holly és együttese lezuhant egy kis repülőgéppel, meghaltak mind, a pilótával együtt négyen. 1959 február 3.  Dal is lett belőle, American Pie, abban nevezik talán először így: the day, the music died.

De hát a zene néhányszor már biztosan meghalt, talán Mozart halálakor, vagy Beethovennel, nekünk leginkább Kocsis Zoltánnal. Amerikában William Kapell halálakor. Ez is repülőszerencsétlenség volt, 1953 október 29-én. Az utasszállító Ausztráliából érkezett volna San Franciscóba, Kapell már három hónapja turnézott, már túl volt rajta, már szinte meg is érkezett, amikor a gép hegynek ütközött.

Ilyenkor szokás mondani, hogy legalább gazdag hagyatékot hagyott maga után lemezeken, de annyira nem gazdagot. Kapellt nagyon fiatalon fedezték föl, ő maga is úgy érezte, hogy nem tudott minden nagy szerző művészetében kellően elmélyedni, kétszer is éves szabadságot vett ki, hogy pótolja az elmaradásait (már az ő szintjén elmaradásait). A lemeztársaságok addig is valami orosz-specialistaként piacosították, ezek a felvételei ma a legismertebbek, Rachmaninov, Prokofjev és Hacsaturján, az utóbbi zongoraversenyéből ő készítette az első lemezt.

Ahhoz képest, hogy ma mennyire egyértelmű a helye a 20. század zongoristái között, William Kapell a maga idejében küzdött a kritikusokkal, de jól tudott küzdeni. Egy alkalommal például megváltoztatta az utolsó pillanatban a műsort, aztán meglepődve (vagyis pont nem meglepődve) olvasta, hogy a Debussy-interpretációi elég kétségesek a szakemberek számára. De hát nem is játszotta a Debussy-darabokat.

Nem baj, ha játszotta volna, ilyenek lettek volna.