Mint az idő – nem lehet tenni semmit ellene. Próbáltam lassan olvasni a Bragelonne vicomte-ot, hogy sokáig tartson, aztán láttam, hogy így szétesik a történet, akkor belehúztam, hogy egyben maradjon, közben ijedten néztem a fogyó köteteket, a hátralévő egyre kevesebb oldalt. Aztán vége lett.

Mintha ezt érezte volna Dumas is, szorgalmasan elkezdte gyilkolni a hőseit az utolsó száz oldalon, nem mondom meg, ki maradt életben, de hogy válni kell. Évtizedekkel ezelőtt ugyan beszereztem a folytatásokat, Porthos fia meg D’Artagnan lánya, de aztán rájöttem, hogy ezeket nem Dumas írta, hanem hozzám hasonló szerencsétlenek, akik nem tudtak belenyugodni, hogy véget ért a történet. Pedig nem lehet mást tenni, már úgy értem, ha tiszteletben akarjuk tartani a szerzőt is. Ennél többet el sem érhet egy író, mint hogy gyászoljuk a hőseit.

Sajnos erre még az sem megoldás, hogy sebaj, majd újraolvasom, annyira azért mégsem jók ezek a regények, legalábbis a Bragelonne biztosan nem az. Esetleg el lehet megint kezdeni A három testőrt?

De mi van, ha az sem jó? Legalábbis felnőtt fejjel. Maradnak a filmek, de azokban sem látok mást, mint ragasztott bajszú, parókás színészeket.

A Bragelonne vicomte legvégén azt kiabálja D’Artagnan: Athos! Porthos! Viszontlátásra! Viszontlátásra, de hol?