Kétszer is volt rémálomszerű élményem Marianne Faithfull-lal. először, amikor megvettem a Brecht-Weill lemezét, fú, ez most valami igazi, izgalmas, mély és szakadt dolog lesz, Lotte Lenya föltámadása. Hát, mit mondjak, nem az volt. Csak valaki, akinek hangja sincs, énekelni se tud, zenével sem képes kifejezni magát, de azért lemezei jelennek meg.

Aztán ugyanez élőben, a Müpában, fehér blúzban hangicsált, melege volt, magára állíttatott egy ventilátort, és úgy danolgatott, teljesen privát jelleggel.

Az ember azt hiszi, hogy átlát a szitán, ez egy nagy szélhámosság.

Közben az is lehet, hogy nem lát, nem hall és nem ért semmit. Nem azt nézi, amit kell, nem az a lényeg, hogy mit énekel, hanem hogy hogy ő énekli. Hogy, mondjuk így az egész élete volt műalkotás, biztosan meg is írják, készülnek mindenféle színdarabok a hatvanas évekről, színre viszik a híres fényképet, Marianne Faithfull két öltönyös férfi között. Az egyik láthatóan jobban érdekli. Mert ő Alain Delon. A másik meg csak Mick Jagger.

Egyszer talán összeáll a kép.

Bár, ha jobban belegondolok: nem hiszem. Az azért tetszik, hogy a keresőben, ha beírom, hogy Marianne Faithfull, nem foglalnak állást, hogy énekesnő vagy múzsa, vagy színésznő, akármi. Marianne Faithfull – közéleti szereplő.