Csak egy órát vállaltam a Müpa egész napos Händeljéből, mégis azt hittem, hogy sok lesz. Nyolctól játszott a Capella Savaria, kísért és önállóskodott, nagyon rendesen és felkészülten, de mégis kibírhatatlanul. Úgy értem, nem akartak eladni semmit, nem tettek úgy, mintha ők ezt már kisujjukból ráznák ki, vagy az előadás intenzitása felülírná a hangzás fontosságát, de ettől a nyitányok a koncert elején (Julius Caesar és Xerxes) annyira nehézkesnek és kivérzettnek tűntek, hogy nem tudta az ember, mi lesz ebből, amikor a zenekar csak a kíséretet szolgáltatja. Ráadásul a Caesar-ária kíséretében kürtszóló is van, az se szokott jól elsülni, ezekkel a natúrkürtökkel könnyű bakot lőni – hogy tartsuk magunkat a händeli vadászat-hangulathoz.

Az utóbbitól kár volt félni, kísérőként a Capella állta a sarat, a kürtös meg vicces volt, még ha a szólista, Franko Klisović díszítéseire inkább gikszerekkel felelt. De nem súlyos gikszerekkel, és vidáman jutottunk el a vidám befejezésig: énekes és kürt felváltva, felelgetve játszotta ugyanazt a koloratúrát, amíg az énekes addig nem cifrázta, hogy a kürtös átnyújtotta neki a hangszert: akkor mutasd meg te, hogyan kell.

Szép és vidám az egy óra, a rocksztárosan szűkgatyás énekes jól mulattatja a közönséget, a lassú áriákban elmélyül, a gyorsakban virtuóz, ráadás nincs, mutatja a koncertmester, hogy nem azért indult el a közönség, mert nem tetszett neki, amit hallott, hanem mert kilenckor kezdődik a következő előadás. Minden évben azt hiszem, hogy ezek a zenei maratonok már kifújtak, se igazi jó ötlet nincs, kivel kellene maratonozni, se érdeklődést nem lehet csiholni. Aztán minden évben kiderül, mekkorát tévedtem.