Mindenki emlékszik az Annie Hallból arra a részre, amikor Alvy Singer Los Angelesbe megy, meglátogatja Robot, a barátját, aki épp egy televíziós sorozatban dolgozik. És használja a nevetést, már hogy a jelenetek alá odakeverik a nevetést, hátha ragad a nézőre is, azt érzi majd, hogy most tényleg remekül szórakozik, hiszen körülötte mindenki nevet. Alvy kikészül, rosszul lesz, szédül, vizsgálják, aztán hozzák a sült csirkét. Doktor, ideadná a sót?

A filmhez, persze, nem kell az alákevert röhögés, röhögünk magunktól is. De az ilyesmit azért szokás használni a színházban is, nem annyira a bérnevetőkre gondolok, ha ilyenek még egyáltalán léteznek, hanem magára az előadóra. Én megőrültem tőle, hogy Kabos László minden poén előtt heherészett az orra alatt, mintha őt magát is annyira elragadná a humora, hogy el sem tudja mondani a viccet, vagy legalábbis csak nagy nehézséggel képes befejezni, mert annyira jó.

Vannak ilyen ismerőseim is, ha elmesélnek valamit, mindig jelzik előre, hogy most jön a csattanás, kicsit nevet már előre, hogy informáljon. És még csak rá sem lehet szólni, kíméletből teszi. Ha jobban utánagondolok, alapjában véve mind ilyenek vagyunk, amikor emojis üzenetet küldünk egymásnak. Annyira nem bízunk már az írott formában, hogy jelezzük a partnernek: ez most vicc volt. Meg ne bántódj. Vagy ne keresd az értelmét, csak poén. Persze, ki lehetne fejleszteni ellen-szmájlikat is. Nyugodtan bántódj meg. Meg akartalak sérteni. Ez most vicc volt, de rossz.