Jobban kellene idegesítenie. Leginkább ezt érzem, hiszen mindent megtesz, hogy idegesítsen. A fordulatok mind ismerősek, a szálak elvarratlanok, például az egyik szereplő egy játékvezető sípot fúj a történet elején minden különösebb ok nélkül, és várja az ember, mikor lesz ez a síphasználati-dolog lekerekítve, aztán várhatja. Alig-alig sikerül a történetet folyamatossá tenni, a jeleneteket úgy kell egymásba átlökdösni. Ezzel az erővel a Futni mentemet is nézhetném.

Csak abban kevesebb a plasztikai műtét. Mert hát eltelt az első Bridget Jones óta huszonakárhány év, és Renée Zellweger alig tudja nyitva tartani a szemét, pedig az fontos volna, ha komika az ember.

Talán attól jobb, mármint a Bridget Jones-folytatások közül még mindig a legjobb, hogy nem viszi túlzásba a viccelődést, valamit akar mondani életről, halálról, öregedésről, veszteségekről. Nyilván ez már túl van a műfaj keretein, ezért begiccselődnek, levelet írnak az égbe, elrepül a hóbagoly… Ámbár ez az égbe címzett levél azért szép filmes megoldást kap. A néző meg nem nagyon tehet mást, értékeli, hogy legalább valami szándékot sikerült belepréselni az új forgatókönyvbe. Persze, változnak az idők, elszexésnewyorkosodott a világ, a férfiakból lett a vágy titokzatos tárgya, megőrülnek a nők a bordaközi izmokért. Akinek nem késő, nyomás a tornaterembe.

Akinek késő, az reménykedjen: talán tényleg ez volt az utolsó Bridget Jones.