A napokban került föl a YouTube-ra egy rövid interjú Berkes Kálmánnal Kocsis Zoltánról, amelyben Berkes elmeséli a megismerkedésük történetét. Egy Arányi György darabot kellett eljátszania, de megbetegedett a zongorakísérője. Arányi azt javasolta, hogy forduljon Szűcs Ilonához, Eötvös Péter anyjához, de ő azt mondta, a darab neki túl nehéz, kérje meg a kísérésre azt a fiatal, tehetséges fiút. Berkes odament hozzá a kottával, Kocsis meg lassan végiglapozta a művet, majd odaült a zongorához, és kívülről eljátszotta az egészet. Ha nem vele és nem a szeme előtt játszódott volna le, mondja Berkes Kálmán, ő nem hiszi az egészet.

Nem csodálom. Vannak ilyen történetek, amiket az ember esetenként csak terjeszt, de maga sem hisz. Én így vagyok (voltam) egy Toscanini-sztorival. A karmesternek társaságban mondták, hogy jó, mindent kívülről vezényel, de azért, ugye, nem tudja a zeneirodalmat fejből. Tegyen próbát, mondta Toscanini. Legyen akkor a Mesterdalnokok verekedési jelenetének a fagott szólama, szünetekkel. Na most a verekedési jelenet olyan, hogy aki csak létezik, mind ott van a színpadon, és énekel valamit, de még a jegyszedő is, plusz a teljes wagneri zenekar is játszik. Toscanini meg leült, és leírta, mi az, amit ebben a tömegben a fagott játszik.

Nem létezik, mondja a normális ember, de most eszembe jutott, hogy egyszer Kocsis azt kérdezte tőlem, tudom-e mi a leghosszabb magyar palindrom, az a mondat, amely oda-vissza olvasva ugyanaz. Persze, nem tudtam, ő meg elmondta. Nem állítom, hogy képtelenség megtanulni, elmondani, de az ember, ha meg is tanulja, idővel elfelejti. Lehet, hogy Kocsisnak olyan memóriája volt, hogy tényleg lefényképezte a dolgokat. És akkor a palindromot sem kellett megjegyeznie, illetve nem úgy kellett megjegyeznie, hanem mintha föl lett volna írva az agyába. Csak el kellett olvasnia.

Maga a palindrom egyébként így szól: Kis erek mentén, láp sík ölén odavan a bánya rabja, jaj Baranyában a vadon élő Kis Pálnét nem keresik.