Nem százas

Elmondom, mi volt az előadás legvége: Vittorio Grigolo az Operaház színpadáról a közönség közé hajította a kottáit. A szerencsés elkapó ugyan egy mozdulattal jelezte, hogy a tenor visszakaphatja a kottát, ha igényli, de nem kellett neki. Ekkor már túl voltunk  - min is? Előtte a Levélárián, még előtte a Volarén, némi kocsmai beütéssel vezényelve a közönséget, meg a Traviata-kettősön, amelyben Grigolo a nézőtérnek hátat fordítva, fejhangon beénekelte a szoprán szólamát is.

Nem komplett az ürge.

Persze, nagyon is komplett, és néha nagyon látszik, hogy mennyire kiszámítja a mozdulatait, mondjuk amikor a kísérő valamelyik buligyilkos különszámát játssza a zongorán, ő megjelenik sziluettként a háttérben, ahogy hallgatja elmélyülten a Shenandoah-t.

Olasz tenor. Ezzel játszik, mindenféle sztereotípiával, hogy jaj, majd kibújok a bőrömből, meg musica, musica – de közben tényleg olasz tenor, azt játssza, ami önmaga. Túljátssza, hát az sem tragédia. Néha (vagy inkább gyakran) az ember szeretné, ha nem volna ennyire olasz tenor. Nem kívánom, hogy egy egész dalt, de legalább egy sort énekeljen csak úgy, ahogy le van írva, az is elég szép, nem kell mindenbe öt dinamikai árnyalatot, és hat tempóingást beleépíteni. Egy kicsit álljon meg, ne szédelegjen a pódium egyik sarkától a másikig, de bejön neki, a közönség szereti a túláradást, hajh, ott tudják, mi a szerelem. Mi a zene, mi az áradás. De hát elképesztően szép a hangja, csinálhat, amit akar. És magától ez mégis csak egy félházas, unott és unalmas, zongorakíséretes koncert lett volna, így meg mindenki úgy megy haza, hogy kapott valamit. Hogy ennek a valaminek mennyire örül, azt majd eldönti.