Múltba néztünk tegnap, szerencsére a jelen segítségével. A kemény mag nyilván Kurtág Györgyöt ment ünnepelni a 99. születésnapján a BMC-ben, a puha mag meg Domingónak örült a Müpában.

Örült?

Persze. Jó volt látni, jó volt hallani, jó volt, hogy ő volt ő, testben-lélekben-hangban. Hangban már nem annyira, és most már a hangerő is fogytán. 84 éves múlt januárban. És csupa kollegiális kolléga, a Levélária cselló bevezetőjét például annyira hamisan játszotta az Operaház első csellistája, hogy mindjárt elvonta a figyelmet Domingo hibáiról. Persze nem Domingo énekelte a tenoráriákat, hanem László Boldizsár, ő is megkínlódott Radames románcával, mint annak idején (1987-ben) a mester. Aztán volt egy örmény szoprán, Juliana Grigoryan, fiatal, csinos, alacsony. Nem testben, hangban. A ráadásban Grigoryan spanyolos mozdulatokkal szédítette a népet, László Boldizsár meg annyira figyelt, hogy ne énekelje túl Domingót, hogy az ember elbizonytalanodott: egyáltalán énekelnek ezek a fiúk?

Szóval a szokásos elégedetlenkedés és régen minden jobb volt, de Domingo tényleg, amikor a második rész során, egy zarzuela-kettős után, a tapsban László Boldizsár a pódiumon fél térdre ereszkedett Domingo előtt. És annyira igaza volt. És úgy elszégyelltem magam.