Valami nem hagy nyugodni, amióta láttam a Szeptember 5 című filmet, ráadásul a dolog nem teljesen független a tegnapi, operai Macbeth-bemutatótól sem, bár nem művészeti kérdés. A Szeptember 5 az 1972-es müncheni terrortámadásról szól, és van benne egy részlet, Hans-Dietrich Genscher odamegy az izraeliek szálláshelyére, hogy személyesen tárgyaljon a túszejtőkkel, és fölajánlja magát a túszok helyett, engedjék el az izraeli sportolókat, és tartsák fogva őt.

A terroristák nem mentek bele, és nem is csapták oda a túszok mellé Genschert, aki, ha jól tudom, akkor belügyminiszter volt, felelőssége volt abban, hogy a dolgok így alakulhattak. De akkor is érdekes a pillanat, hogy a két dolog mármint a szakmai hiba és a személyes felelősségvállalás ennyire eggyé tudott válni, én rontottam el, én vagyok a hibás, nekem kell megpróbálni valamit tenni azért, hogy rendbe jöjjenek a dolgok. Akkor is, ha meghalok miatta.

Szerintem ilyen ma már nincs.