Két, mondjuk úgy, hogy technikai problémát vet föl A brutalista című film. Az egyik a hossz, hogy a sorozatok térnyerésével mintha a mozi is nyúlni akarna, jelezni, hogy fontos dolgokat csak hosszan lehet jól és árnyaltan elmondani. Ami talán igaz, inkább nem, nekem az alaptapasztalatom az a Netflixen, hogy az első rész érdekes, a második már kevésbé, és a harmadik elhülyül, annyira csavargatni kell a történetet, hogy még mindig meglepő maradjon, hogy a végén, ha egyáltalán végignézem a sorozatot, csak azért, hogy na, hová lyukadnak ki. Végállomás a hülyeség.

Mindezt A brutalistára fordítva, a szünetig (mert az is van a filmben, pont negyedóra), azt mondja az ember, hogy jó ez a film, szép is, látom a honnét hovát, de mi tart ezen ilyen sokáig? Aztán kiderül, hogy a lényeg mind a második részre marad, de az meg – hát jó, el nem hülyül, de valahogy elszáll.

Ez a második rész persze jobban észrevéteti az igazán fontos technikai problémát. Lehet mondani bármi újat a holokausztról filmben? Úgy értem, ez már régóta kérdés, és valami érvényes válasz mindig jön rá, a Schindler listája, A zongorista, Az élet szép (bár ez sokaknak nem érvényes válasz) meg a Saul fia. Jó volna idesorolni a Sorstalanság filmváltozatát, de nem tudom.

És akkor jön A brutalista, ami úgy szól a holokausztról, hogy már utána kezdődik. Ha jól figyeltem, egyetlen náci őrt, német juhászkutyát és barakkot nem lehet benne látni. És a film kezdetén mégis ott van a Saul fia, de aztán kiderül, hogy ez a zsúfoltság nem az, hanem egy másik nagy utazás, Amerika felé. A végén meg ott van a Schindler listája, ahogy összekeveredik a film és a valóság, a velencei építészeti biennálé megnyitója, együtt vannak a szereplők és a valóság. Illetve nem a valóság, hiszen Tóth László építész nem létező személy, de egy pillanatra mégis elbizonytalanodik az ember: akkor ki az az ember ott a tolószékben?

A kettő között ott van az egész film, ami nekem azért nem áll össze. Tényleg szívesen nézem Adrien Brody arcát, de abban nem lehet reménykedni, hogy egy ember marad a sok sors, csak azért, mert A zongoristában ezt megoldotta. Mintha semmi nem állna össze, hogy lehet úgy heroinistának lenni, hogy ha eszembe jut, előveszem a szert a mosdó szifonjából, hogy lehet úgy építésznek lenni, hogy éveken át nem építek, csak rajzolok? És a végén a magyarázat, hogy a brutalista építészet a koncentrációs táborok nyomorúságát építi föl az utcán, és a reményt, hogy fölfelé kell nézni? És majdnem olyan bölcs, mint Illyés Gyula Bartók-verse, a ronda világban ronda zenét kell komponálni, az fejezi ki, hogy „anyánk a halott”. Ha brutalista építész volnék, tiltakoznék.

Nem beszélve arról, hogy a brutalizmus szó minden valószínűség szerint nem Brutusra utal, aki te is, fiam, hanem a béton brut-re, a látható, nyers betonra.