Nem is képzelem, hogy meg tudnám fejteni azt a zenei jelenséget, amit (akit) Rados Ferencnek hívtak, nem is ismertem, régen voltam koncertjén, a lemezeit tegnap meghallgattam (nem az összeset), de azokból alig derül ki valami. Egy Mozart-zongoraverseny, kopogósan, két Schubert-trió, elég furcsa akusztikai elképzelésekkel. Egy fél Winterreise Polgár Lászlóval, Brahms Kovács Bélával, Mozart Kirill Gersteinnel. Minden valakivel. És minden jó, de valahogy nincs arányban azzal a legendai státusszal, amelyet Rados Ferenc betöltött, és nemcsak a magyar zenei életben. Sztárelőadók jöttek hozzá tanulni, vagy a közelében lenni, figyelni, mit mond, mit játszik, hogy mondja, hogy játssza.
Ez ellen nehéz mit tenni, mi, akik fogyasztjuk a zenét, fogyasztóként is hallgatjuk, a végeredmény érdekel, milyen volt a koncert, milyen lett a lemez. Föl sem mérjük, mi a veszteség, pedig az már a mi veszteségünk is. Az ember próbálja megérteni, hogy van ilyen zenei lény, aki éli, tanítja, és nem feltétlenül játssza el, amit átélt, meg amit meg tud tanítani, és akkor mondjuk, hogy mester vagy guru. Régebben ők tartották a vállukon a magyar zenei életet.
Ma nem tudom, ki tartja a vállán.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.