Bármilyen hihetetlen, a képen egy karmester látható. Annyira karmester, hogy már az apja is karmester volt, nem is rossz, sőt jó, az ifjan elhunyt Marcello Viotti. Ő pedig Lorenzo, aki időnként föltesz magáról ilyen alsógatyás képeket. Van, hogy alsógatya sincs rajta, bár bizonyos testrészeit (legalábbis egyelőre) takarja.

Erre mondja azt a jó ízlésű ember, hogy nem, köszi, nem érdekelsz. Ha te ezzel feltűnősködsz, akkor nyilván nem engem akarsz megszólítani a művészeteddel. De aztán nincs mit tenni, olyan zenekarokkal jön, amelyeket nem lehet kihagyni, tegnap a Scala Filarmonicával. Nem maradok otthon, csak azért, mert a karmester exhibicionista.

Nem minden karmester exhibicionista? Csak van, aki kevesebb időt tölt a konditeremben.

Vagy ki kellett volna hagyni hasizom-irigységből?

Nem, azt biztos nem. Berio Boccherini-átdolgozása, ami olyan volt, mintha az ember egy olyan folyosón állna, amelyben azt hallja, hogy körülötte négy szobában Boccherinit játszanak, nem mindig egyszerre, az ötödikben meg valaki a Boleró ritmusát próbálja meg eltalálni. Vagy a Dvořák Csellóversenyt? Lehet (biztos) hogy nem ez volt a mű legmélyebbre szántó interpretációja, de azért szólt, mint az atom. Vagy a második részben a Prokofjev Romeo és Júlia. Bár szólt volna egyszer így a zenekar Seregi koreográfiája alatt, és nem évek, évtizedek választották volna el a két előadást. És főleg, főleg a ráadás, a Manon Lescaut intermezzo. Játszhatták volna pucéron is, legfeljebb azt hiszem, hogy a Paradicsomban vagyunk.