Most, hogy esett az eső, ki akartam nyitni az egyik itthoni esernyőtt, de darabjaira esett szét. Mit csinál ilyenkor az ember? Kuka. De régebben nem így volt, emlékszem, hogy voltak esernyőjavító kis boltocskák, szorgalmas emberek építettek új rugót a használhatatlan ernyőbe, és mint az új.

Kihalt a szakma, annyira olcsók ma már az esernyők, hogy nem érdemes javítani őket, azon a pénzen lehet újat is vásárolni. Van még ilyen ezer, most hamarjában a szemfelszedő jut az eszembe, aki a nejlonharisnyán kereste meg a leszaladt szem végét, és valahogy föl tudta bűvészkedni a száron, hogy hordható maradjon a harisnya. Vagy a gomböntő, aki a Peer Gyntben olyan ijesztő jövőt jósol a feladatukat be nem teljesítő lelkeknek.

A lényeg nem is a szakma kihalása, mert arra van bőven példa, lámpagyújtogató sem járja az utcákat, hanem hogy a tárgy, amihez a szakma kapcsolódik, továbbra is létezik, esernyő van, csak nem szerelik, a harisnya is, a gomb is használatban maradt. Ugyanaz a helyzet, mint...

Hát igen. A művészetkritikus. Mindig lehetett tudni, hogy a művészet csodálatosan elvan kritika nélkül is, de most már ez gyakorlattá vált, a nagy lapoknak gyakran már nincs kritikai rovata, illetve ma már a nagy lapok is egyre jobban küszködnek, lassan ők maguk sem lesznek, nemhogy kritikai rovatuk.

Pedig amúgy jó dolog, valahogy mindig azt jelezte a kritika, hogy a művészet nem arra való, hogy ne kelljen este otthon maradni, hanem valami tartós hatásról van szó, és hogy egy esemény azok számára is érdekes lehet, akik nem vettek rajta részt. Csak valahogy ezt nem sikerült elhitetni a világgal. Még napilapnál dolgoztam, amikor mondták, hogy miért olyan dolgokról írunk, amelyek már megtörténtek, miért nem arról, ami jönni fog. És ha ezt a kérdést maga a kritika nem válaszolja meg, akkor talán tényleg nincs is rá válasz.