Kinek játszanak?

Tudom, hogy nem ezen kellene gondolkodni, hanem hogy miképp is áll föl a Dvořák G-dúr vonósötös szerkezete, vagy hogy hiányzik-e belőle a Dvořák által kihúzott másik lassú tétel, vagy talán egyáltalán nem is kellene gondolkodni, csak szállni, mint vérző sas a hegyre. Most már mindegy, ami történt megtörtént.

Az történt, hogy ezen töprenkedtem Kelemen Barnabás és művésztársai (ezt hogy találták ki?) koncertjén, hogy ez voltaképpen kinek szól? A közönségnek, mondja rá az ember kapásból, de tényleg? A kamarazene is közönségcélzattal íródott? Vagy az előadók magukat szórakoztatják? A vonósnégyesre szokás mondani, hogy négy intelligens ember beszélgetése, bár ezt biztosan a vonósnégyes-tagok terjesztik, így papírjuk van róla, hogy intelligens emberek. Nem mondom, hogy nem hallgatom szívesen az okos emberek társalgását, de abban is biztos vagyok, hogy ők maguk, az intelligens emberek jobban élvezik a beszélgetést, mint aki a sarokból hallgatja őket.

Nem beszélve arról, hogy ez vonósötös. Családi körben, apa, anya, Gáspár, és két kedves ismerős, Fejérvári Zsolt és Fenyő László.

Az a benyomásom, hogy nincsenek készen a darabbal, nem minden zenei mozzanat kapja meg a neki való súlyt, a hangzás sem nagyon kellemes, persze, ebben benne lehet az is, hogy egyáltalán nem kamarában játszanak, hanem a Müpa nagytermében. Mindenesetre az alapélmény az, hogy ezt csinálni alighanem jobb, mint hallgatni. A kettes számú alapélmény meg az, hogy épp most megy el a vonat, most maradok le valamiről. Nem visszavonhatatlanul, de a következő szerelvényre várni kell.