Sejtettem, hogy a Lúdanyó meséi nem kifejezetten a MÁV Szimfonikusoknak való mű, de miért is nem? Sok a szóló, és az egésznek van valami selymes, illatos, titkos világa, rejtelem és sejtelem, azt nem érzi az ember a MÁV legsajátabb területének. De nem baj, valahogy belépőnek jó volt, úgy értem, belépőnek a koncerthez, és egyébként belépőnek a műhöz is: ennyire nehéz a megszólaltatás, el lehet képzelni, mennyire nehéz mindaz, ami a puszta megszólaltatáson túl van. Ha volna valami nagy Ravel-kultusz nálunk, ha az évforduló örömére mindenki Ravelt játszana, talán volna is hová belépnünk.
A Tündéri kertbe. Ez a Lúdanyó utolsó tétele, és aztán szerelgetnek, eltűnnek a süllyesztőben, feljön a zongora, betipeg Ránki Dezső, és Isten hozott a kertben. Először is. Ránki Dezső valamikor huszonöt évvel ezelőtt abbahagyta az öregedést. Külsőleg is, belsőleg nem tudom, játékra is, pont olyan makulátlanul zongorázik, mint évtizedek óta mindig. Lekerekíti a szélsőségeket, nem rohan el a zárótétellel, és nem eszi meg a lírai penész a lassú tételt. Az ember azt hinné, hogy pont ezt nem szereti, hogy több karaktert vágyna, de hát miért akarnánk mást, mint amit Ravel akart?
És közben, ez már az én bajom, eszembe jut, mennyit hallgattam azelőtt a Lúdanyó meséit, a kétzongorás változatot vele és Kocsis Zoltánnal, nem is kell múlt időben mondani, most is előveszem a lemezt. Hát ez a tündéri kert. Ahol mindenki boldogan él. Úgy értem: mindenki. Úgy értem: boldogan. Él.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.