A hitetlenek keresztesháborúja

Ha egy dobásunk volna az életben, egy lehetőségünk, hogy meghallgassuk Mahler 4. szimfóniáját, akkor nem javasolnám senkinek a karmester Andris Nelsonst, mint idegenvezetőt. A jelenség amúgy is érdekes, az ember látja, hogy bizonyos karrierek elindulnak a világban, és nem tudni pontosan, hogy miért. Nelsons is készített már Sosztakovics és Bruckner sorozatot, miközben az ember egyre csak azt kérdezte magától: miért pont ő? Mi az, amit ő jobban tud, vagy másképp tud ezekről a szerzőkről, miért kell feltétlenül megismerni az interpretációs véleményét ezekkel a szerzőkkel kapcsolatban?

A miért talán most is érvényes kérdés, de hogy az előadás nem a szokásos Mahler Negyedik volt, az is biztos. Vagyis inkább az a kérdés, hogy rendben, Mahler Negyedik, de szimfónia? A szó mahleri értelmében egész világ, teljes kör vagy tökéletes gömb, világkép, vallomás, állásfoglalás, hitvallás?

A zenekar a lipcsei Gewandhaus, egy kicsit más, mint amilyennek az ember előre elképzel egy nagy-nagy német zenekart, nem olyan végtelenül fegyelmezett és precíz, de a koncert első része (Dvořák: Az aranyrokka) alatt végig annak örültem, mennyire jó lesz majd hallani egy ilyen elsőhegedűstől a szólókat a Mahlerben. Aztán a Mahler alatt annak örültem, hogy ilyen első csellistát lehet hallani, mert mintha ő lett volna az igazi ász a vonóskarból, azokkal a szédítő és pontos glisszandókkal.

Lehet, hogy hallgatóként már ilyenkor is Nelsons partitúrájából játszunk, a zenekar nála mintha nem volna több, mint a muzsikusok együttese, a szimfónia mintha nem volna több, mint tételek egymásutánja. Köztük egy egészen különlegesen lassú és halk harmadikkal, és a negyedikkel, amit nem lehetett könnyű elénekelnie a márványból faragott Nikola Hillebrandnak, halk volt és a tartott hangok megdolgoztatták az énekesnő vitálkapacitását. És, persze, minden volt, csak nem bepillantás a mennyországba.  Ezt üzeni Andris Nelsons Mahlernek: nem versz át, Gustav.