Hát hiszen jó ez. Megnyugtató érzés, mert elég sokszor éreztem úgy, hogy a világ kissé túlzásokba esik Igor Levit megítélésekor. Mintha volna egy állandó igény bizonyos mennyiségű legjobb zongoristára, ebből az egyik volna Sokolov, de egy nem elég, van még kiadó hely. Igen, Yuja Wang meg Vikingur, de itt ez az Igor Levit, aki bírja, akarja, nyilatkozza, mindenki meg van könnyebbülve, nem kell keresni tovább.

De most tényleg jó. Szeretném, ha ennél egy kicsit beljebb tudnék kerülni akár vele, akár Prokofjevvel kapcsolatban, de most nem megy. Azért el van játszva a darab, a 3. zongoraverseny, ami önmagában is figyelemreméltó teljesítmény, pláne úgy, hogy az előtte való napokon Levit eljátszott még kettőt, és a szünet után még egyet szóval három nap alatt öt zongoraverseny, igazi népművelő program.

 A szünet utáni 4. zongoraversenyről azért látszik, hogy nem Levit szíve csücske, ehhez bogarássza leginkább a kottát, mintha tényleg az volna a lényeg, hogy akkor már legyen teljes a sorozat. De mindegy, akkor is egy tett, és ha nem is feledhetetlen interpretáció, mégis feledhetetlen tény: Igor Levit eljátszotta az összes Prokofjev-zongoraversenyt a Müpában.

Hanem ami utána jött.

Eleve a három koncertből ennek volt a legközönségbarátabb a programja, rövid Három narancs bevezető, két zongoraverseny, a legnépszerűbb 3. és a balkezes negyedik, és utána a Klasszikus szimfónia. Nagy pakolás a pódiumon, érdemes ezért a húsz percért ekkorát cipekedni? Nemcsak a zongorát, de a székeket is kiviszik, na jó ez a szokásos fesztiválzenekaros érdekeskedés.

Vagy nem.   

Az ötödik másodpercben leesett az állam, és csak húsz perc múlva volt időm megkeresni. Pedig a tempók nem is tetszettek, minden egy kicsit, épp egy gondolatnyival lassabbnak tűnt az ideálisnál, de annyira mulatságos, szórakoztató és szép volt, ahogy a zenei hangsúlyok vándoroltak vonóscsoportról vonóscsoportra, és annyival jobban lehetett hallani ezt a vándorlást az állva játszó muzsikusoktól, hogy tényleg nem volt idő fölébredni. Mámor, mámor, Prokofjev-mámor.