Meghalt George Foreman, nehézsúlyú bokszoló, igen ő, akit kiütött Muhammad Ali Zairében, 1976-ban. Ali legnagyobb győzelme, Foreman legnagyobb veresége, amit ő elég elegánsan vett tudomásul: nem az én napom volt.

Hát nem. Foreman volt az esélyes, annak ellenére, hogy a felkészülés során felszakadt a szemöldöke, halasztani kellett a meccset, és közben ő nem bokszolhatott, nehogy újra fölszakadjon a seb. De hát nagyobb, fiatalabb és erősebb volt Alinál, pillanatok alatt verte meg Joe Fraziert, aki korábban legyőzte Alit.

Azon kapom magam, hogy még most is neki drukkolok, ha újranézem a meccset, olyan rendes, nagydarab fiú. Ali meg menet közben kitalált valamit, amikor rájött, hogy lazák a ringet körbevevő kötelek. (Lehet, hogy nem véletlenül voltak lazák, és nemcsak a nagy hőség miatt – ez esetben nem menet közben találták ki a nyerő taktikát.) Ali tehát nekitámaszkodott a köteleknek, hátradőlt, a fejét az ellenfél nem nagyon érte el, védekezett, hagyta, hogy Foreman, aki akkor már évek óta nem bokszolt négy menetnél hosszabban, hiszen mindenkit kiütött, most szépen kiüsse magát. Amikor elfáradt, Ali egy gyors sorozattal végzett vele.

Ilyenkor meg mindig Alinak drukkolok, mert üt egyet, üt kettőt, és benne van a harmadik is, ahogy Foreman elindul a föld felé, még bebiztosíthatná a győzelmét, de visszafogja az ütést. Már nincs rá szükség. Próbálom megnyugtatni magam, hogy nem két nagydarab embert nézek, akik eszméletlenre verik egymást, hanem erőt és észt, taktikát, stratégiát, küzdelmet, nagyvonalúságot, életet.

Van még két Foreman-mérkőzés, amit néha megnézek. Az egyik az olimpiai győzelme, tizennyolc éves, többnek néz ki, az ellenfél a szovjet (litván) Jonas Cepulis, jó magas és meglepően vékony fiú. Sok esélye nem volt, az első menet végén már eltört az orra, a második menetben leállították a verekedést, Foreman kis amerikai zászlót lengetett. 1968, Mexikó, ez volt az az olimpia, ahol a két kétszázas futó, Tommie Smith és John Carlos fekete kesztyűs kezüket az ég felé emelve hallgatták a dobogón az amerikai himnuszt.

A másik nagy Foreman-meccs huszonhat évvel később volt Michael Moorer ellen. Ugyanabban a nadrágban ment ki bokszolni, amiben Alitól kikapott, és ugyanazt a technikát alkalmazta, amit Ali vele szemben. Hagyta, hogy Moorer, aki tizennyolc évvel volt fiatalabb nála, üsse, üsse, üsse, és amikor elfáradt, Foreman kiütötte. 45 évesen ő lett a valaha élt legidősebb nehézsúlyú világbajnok.

Közben rengeteg egyebet is csinált, egy vesztes meccs után megtért, és prédikátor lett, aztán elkezdett grillsütőket forgalmazni. Mikor eladta a céget, 138 millió dollárt kapott érte.

Innét nézve úgy tűnik, jó kis élete volt.