Előre szólok: nincsen benne semmi érdekes, éppen úgy vizsgáztam le oroszból, mint a többiek az egyetemen. Előtte meg éppen úgy tanultam, vagyis nem tanultam az orosz nyelvet, azzal hitegetve magamat, hogy valaminek a meg nem tanulása különlegesen kifinomult módja az ellenállásnak. Aztán a gimnáziumban rájöttem, hogy ez mekkora hülyeség, ha már úgyis heti két vagy három órában oroszul kell tanulni, akkor akár meg is tanulhatnám a nyelvet, de a felismerést nem követték tettek.

A záróvizsga úgy zajlott, hogy a tanárnő, akit Gulovich Izabellának hívtak, föladott egy cikket a Pravdából, rámutatott egy bekezdésre, amit föl kellett olvasni, és le kellett fordítani. Mivel édesapám jól beszélt oroszul, nem volt fölfoghatatlanul nehéz a feladat, elolvastuk együtt a cikket, ő lefordította, csak meg kellett jegyezni, hogy körülbelül melyik rész miről szól.

De a cikk maga! Az újság maga, az a rengeteg betű, ami egy Pravdában volt. Az a kevés kép. A cikk valami kirohanás volt Ronald Reagan ellen, hogy az amerikai elnök miért nevezi a Szovjetuniót a gonosz birodalmának.

Azelőtt nem hallottam ezt a kifejezést, úgy látszik, a magyar sajtóban tudták, hogy ha nem akarunk valamit az olvasókkal tudatni, akkor nem az a módszer, hogy ismételgetjük, és elé teszünk egy tagadószót, hanem hogy egyáltalán nem beszélünk róla. Mindenesetre ez tetszett, ez a gonosz birodalma-dolog, erősítette azt az érzést, amit egyre többen éreztek a nyolcvanas évek közepén, hogy nem tehetünk semmit és nem tehetünk semmiről, de egy kis szerencsével még megérjük, hogy ez a gonosz birodalma összeomlik.

Az egész csak azért jutott most az eszembe, mert olvastam, hogy meghalt Anthony Dolan, Reagan elnök beszédeinek írója, aki ezt az egész gonosz birodalma dolgot kitalálta.