Átvernek

Érzem, hogy át akarnak verni. Már onnét is érzem, hogy az egyik helyen lehet megvenni a jegyet a másikra, a cividalei múzeumban a longobárd templomhoz. Aztán majd sétáljak el oda, nem fogom megbánni. Elsétálok, szép templom, de mi benne a longobárd? Hát, majd odabent kiderül.

De odabent mindenütt állványok és válaszfalak, képernyőn megnézhetem, hogyan szállították ki a tényleg gyönyörű és tényleg elég kopott, 15. századi, fából faragott kórust a tempiettóból.

Hát jó, de érvényes marad a kérdés: mi ebben a longobárd?

A bátyám jut az eszembe, amikor meglátott nagyszerű, csíkos szörfös pólómban, és azt mondta, hogyhogy egy olyan csíkos pólót a longobárdokkal hoznak összefüggésbe? Először nem is értettem a kérdést, aztán azt hittem, viccel. De a végén rájöttem: longboard, az volt a pólóra írva, vagyis a hosszú deszkát használó szörfösök közé soroltam vele magam. Nem a longobárdokhoz. Félreolvasta.

Ekkora félreolvasástól nem tartottam, csak a létrákat, falakat, munkaruhás embereket látva az volt a benyomásom, hogy nincs meg ez a templomban templomocska, épp felújítják, csak nem akarják elvenni a kedvemet. Az ideiglenes útvonal emeletre megy, aztán emeletről le, a legközelebb akkor állok a célhoz, amikor egy emeleti ablakból benézhetek a tempiettóba, de csak oldalról. Meg van világítva, de üres.

Átvernek. Olaszok.

Megint le egy lépcsőn, és már ki van írva, hogy kijárat, és akkor egyszerre ott a templomocska. És be lehet menni. És üres, nincs más, mert nincs idény.

Annyira örülök neki, hogy érdemben meg sem tudom nézni. Pedig ezek a márványból faragott szőlők, alattuk a szakálltalan Krisztus két arkangyallal, a hat szent. Egyáltalán, hogy valami a 8. századból való, és megőrizték, inkább körbeépítették, de nem alakították át...

A szokásos tanulság: vissza kell menni. Nyilván akkor már nem először fogom látni, de talán látni fogom.