Aquileiába nem megyek. Ez volt az egyetlen, amit elterveztem az út előtt, nem, nem és nem, már voltam, ha jól számolom, háromszor, és nem azt mondom, hogy nem maradt semmi látnivaló, de vannak új régi dolgok a világban, nem lehet mindig a régi régieket újralátogatni. Tudom, mi van ott, láttam a bazilikát, bámultam a mozaikpadlót, megkerestem a falba karcolt, lóról hátrafelé nyilazó hun vitézt, voltam a toronyban, voltam az altemplomban. Aquileiába most nem.

De hát pont arra visz az út, és pont látszik a torony, és pont sokkal erősebb jellem kellene hozzá, hogy csak úgy, elfordított fejjel menjek el mellette.

Nem túl okosan úgy csinálják, hogy a jegypénztár egyben a shop is, ha valakire a művészet hatására rájön a vásárlás, vissza kell mennie a különálló kis házikóba. Másrészt mégis okosak, mert kitalálták, hogy a rengeteg mozaikot nézve elvész az ember, lehet vitatkozni, kinek melyik a kedvence, ez a kecske, vagy az a halacska, de ők maguk döntöttek, és főszerepet kapott a teknőssel harcoló kakas. Ez van nemcsak képeslapon, de pólón, bögrén, vászontáskán. Szép is.

Az ember tehát megy és ámul, milyen jól sikerült a felújítás, végre teljes tágasságában érzékelhető a bazilika, sajnálom az építőket, akik ilyen kellemes fényben soha nem láthatták a saját templomukat, nézem a bő nadrágos diákokat, ahogy lassan elcsöndesednek a hely hatására. Megvan ez a kecske meg az a halacska, meg a hun vitéz, meg az altemplom, a feldebrői égi mása, és mennék is már, amikor észbe kapok. A kakast nem láttam. Már éppen kérdezném a biztonsági embereket, de nincs egy se sehol, amikor eszembe jut, hogy a templom melletti részbe most be se mentem. Ott még építenek, sárga-fekete csíkos ragasztószalagok intenek óva, meg mindig víz borítja a padlót. Most is. De ott van, a víz fölött a kakas és a teknős, harcra készen. És szépek, szépek, százszor szépek.

Behülyítettek, de van nekik mivel.