Isten nevének emlegetése

Ez mekkora kaland volt! És ha az ember kellően tájékozatlan, akkor föl sem volt készülve rá, Dianne Reeves, rendben van, nagymenő a világban, x mennyiségű Grammy-díjjal, a Snétberger-évad vendége a Müpában, biztosan nagyon jó lesz.

Annál sokkal jobb volt.

A kalandot eleinte nem is lehetett érezni, Snétberger Ferenc trióban játszott, szépen, de azért tudta az ember, hogy ha ez így megy végig, semmi nem menti meg az elszenderedéstől. Egy kicsit szerintem alul volt keverve mellé a bőgős, Barcza-Horváth József, pedig semmi ok nem volt a halkságra, és igazából az volt az érdekes, hogy a szépen, tisztán csordogáló zenék alá mennyivel izgalmasabb ritmust ütöget a dobos, szintén Snétberger, de Toni.

Hát jó, hát jó. Aztán csatlakozott hozzájuk egy zongorista, John Beasley, Snétberger (az atya) azt ígérte, hogy majd mesél róla, de végül nem tette. Mindenesetre John Beasley már nagyon jót tett az estének, hirtelen beindulni kezdett a muzsikálás, már jött egy szép kis párbeszéd gitár-zongora elosztásban. Aztán megérkezett a sztárvendég, Dianne Reeves. És énekelt egy hangot.

Hogy a mellettem ülő ismeretlent idézzem: Úristen! Később ezt kiegészítette azzal, hogy: Atyaúristen!

És ez csak a hangra vonatkozó megjegyzés volt, pedig Dianne Reeves sokkal több, mint hang, persze az is, szépen énekel és tisztán, nagy utakat jár be, de közben az egész, nem is tudom, van-e ennek értelme, de olyan többszólamú élmény. Hogy a dal, mondjuk a What Are You Doing With The Rest of Your Life nem annyira bonyolult dolog, van eleje, vége, írta Michel Legrand, majdnem Oscart nyert legjobb filmdalként, csak volt egy még nála is jobb dal, a Hullhat rám a jégeső. És ez a nem annyira bonyolult dolog, ez a dal, mint valami polip, körbefonja az embert, innét is, onnét is indulnak bizonyos hangi csápok, körbevesznek, de nem szorongatnak, csak ölelgetnek. És közben szól Afrika, szól valami latin muzsika is. Vagy a koncert egy másik pontján Reeves kicsit befelé fordul, most nem elsősorban a közönségnek énekel, hanem Snétbergernek és Snétbergerrel, a többiek le is lépnek, nem zavarják őket (a bőgő marad), ők meg zenélgetnek, aztán Reeves a végén azt mondja, ez egy ilyen alkalom volt. Először szólalt meg ez a dal, először és utoljára, nem tudják, nem is akarják még egyszer eljátszani.

Mit csinálunk hátralévő életünkben? Mindenesetre több Dianne Reevest fogunk hallgatni.