Turandot a sötétben

Negyven éve megy Londonban Andrei Serban rendezésében a Turandot, ami mindenképpen szép kor, de még szebb, ha látni, hogy annyira nem is jó az egész. Vagy annyira nem az, amit az ember a Turandottól vár, amit kapni szokott, hogy nagy fények és nagy sötétség, nagy tömeg a színpadon, egy fényben ragyogó hercegnő, és a közemberek, akik közül Kalaf végül odaér a fénybe. Mint tudjuk, nem is épp áldozatok nélkül.

Valahogy ez mind nincs. Nincsenek annyira sokan a nagy jelenetekben sem, és főleg nincs sehol a fény, mindig sárgás félhomály borítja a színpadot, Turandot ezüst vagy arany ragyogás helyett piros-fekete ruhában adja föl a kérdéseket. Kelet és nyugat, taj-csi és commedia dell’arte, ez volna a három miniszter, nem rossz. Az öreg császár meg úgy néz ki, mint Szent István a Képes Krónikában. Csak éppen a lényeget nem lehet érzékelni, a megtalált célt, amihez képest mindenki más lényegtelennek és feláldozhatónak látszik.

Mert, persze, feláldozódnak, nemcsak Liú, és nemcsak a történet végén. Kalaf a gong megütéséhez az apja mankóját rántja ki a kezéből, az öreg Timur össze is esik. Ez is egy üzenet: nem éri meg. Ne legyél küldetéses ember, mert nem marad semmid, csak a küldetésed, az ember valahogy elvész ebben az összefüggésben.

Nem éri meg. Mintha a címszereplő Sondra Radvanovsky is ezt akarná mondani, se nem tiszta, se nem megejtő szépségű hang, még az emberi teljesítőképesség határait sem érzékelni, hogy Turandot ott járna, az énekelt hangok ormán, mindjárt lezuhan. Nem zuhan, de nem is izgalmas az egész. A tenor, Hansung Yoo persze jó, a többiek inkább az átlaghoz, (a magas, nemzetközi átlaghoz) húznak, az este egy jó alternatív-Turandot lehetne, ha már túl sokat láttuk az igazit, akkor egy ilyen értelmezés is érdekes lehet. Élőben, Londonból, a Cinema MOM-ban.

Már csak az igazit kellene látni túl sokat.