Hosszú lett a nagyhét a zenebarátoknak, így jött ki a lépés, hogy a fő Máté-passió, vagy legalábbis az előreláthatólag legizgalmasabb előadás egy hétfővel korábban jött el a Zeneakadémiára. A legvonzóbb a kórus és a zenekar, Orchestra and Choir of The Age of Enlightenment, a karmester Jonathan Cohen. Olyanok, amilyennek az ember remélte őket, nem hamisak, vagy csak nagyon ritkán, pontosak, szépek, ahogy a csillag megy az égen, nem a betlehemi, hol van az már (még), ez a történet szörnyű része. A tempók az elvárható módon élénkek, nem túl élénkek, de megvan bennük a táncritmus, ingatjuk magunkat, miközben a főhőst elfogják, kínozzák, kivégzik.  Talán (de tényleg halkan mondom) ez az élénkség mintha általános élénkség volna, több tempóbeli karaktert is elviselne a zene, másfelől meg (bár ez aligha volt szempont az előadásnál) így is hosszú a darab, 11-kor végzünk, menjünk, haladjunk.

Ami a legjobbnak tűnt, az valóban a legjobb, a csoportos közreműködők, a zenekar mellett a kórus is, kétfelé osztva, minden szólam tisztán és a szólamok gyönyörűen megkülönböztethetően, ha valaki nagyon akar kekeckedni, annak esetleg feltűnhetett, hogy a kvázi-szólisták, a Pétert és Pilátust éneklő kórustagok egy kicsit kihallatszanak a basszus szólamból, de vajon az ősbemutatón, Bach idején volt ilyen kórus a Tamás-templomban? Aligha.

Ami a szólistákat illeti… Az Evangélista egészen kiváló, és benne összpontosul az, amit az interpretáció alapgondolatának érzek: ez egy történet. Misztériumjáték, dráma. Sokszor az énekes ki sem nyitja a kottát, a tekintete végig a közönséget pásztázza, figyeljetek, ne bambuljatok, lemaradtok az év nagy eseményéről. Nem a koncertről, hanem amiről a koncert szól. Jézus körülbelül ugyanígy énekel, és fontos, hogy akkor is ugyanígy van jelen, ha nem énekel. Föláll a székéből azokban a pillanatokban is, amikor nincs énekelnivalója, csak vele és körülötte zajlanak az események. Hallgat. Ütik. Tűr.

Ugyanígy énekel a basszus szólista is, csak neki a hangja nem indokolja ezt az élénkséget, innen is szól onnan is szól, nem szépen, és akkor már visszás, hogy azért eljátssza, amit kell. Előbb énekelje el, és csak utána élje. Nekem a szoprán is fájt, nem is volt mindig tiszta, viszont szinte mindig éles volt, és egy szinttel hangosabb a környezetnél, valahogy megküldte az áriák magasabb részeit, de az ember azt érezte, nem azért, mert természettől ilyen, hanem hogy kijöjjenek a hangok.

Túl sok a panasz, érzem. Mert szép előadás volt, közösségi élmény, hiába van még tíz napunk, aligha lesz ehhez fogható itthon az idén.