Borítékolható

Március legvégén meghalt John Nelson, szerintem a legtöbben úgy vagyunk vele, hogy ismerős a név, de mit is csinált? Vezényelt? Mit is vezényelt?

A legmaradandóbb valószínűleg egy Handel-opera, a Semele. Hogy hogyan került oda, azt elképzelni sem tudom, John Nelson amolyan megbízható, de nem osztályon felüli karmesternek számított, akinek a szakterülete Berlioz. És akkor megjelent a lemez, szupersztár szereposztással, és nem tudta az ember, hogy ki az, aki vezényel. Miért ő? Biztos valami régizenei szakember. De nem az, nem is régi hangszereken játszanak a lemezen, ami egyébként nagyon jó. A zenekar is, a kórus is első osztályú, a szereposztáson legfeljebb annyit lehet kifogásolni, hogy annyira jó mindenki, Marilyn Horne, Michael Chance, Samuel Ramey, Sylvia McNair, hogy a Jupitert éneklő John Aler nem tud kiemelkedni. Nem érezni, hogy ő volna a főisten, mert mindenféle istennők és halandók árnyékba borítják.   

És Kathleen Battle. Pont az a naiv és ostoba hangi szépség és varázs, amire szükség van.

Annyira ostoba, hogy maga a lemez is nehéz sorsú kiadvány lett, másfél évig nem tudták piacra dobni, mert Ms Battle nem volt megelégedve az őt ábrázoló borítófotóval. Persze, az is lehet, hogy igaza volt, mit számít az a másfél év az örökkévalósághoz képest. Vagy hogy John  Nelsonról akartam beszélni, és mégis Kathleen Battle a téma.