Tulajdonképpen Peter Seiffertről akartam írni, nem is most, hanem már napok óta, német tenor, aki meghalt 71 évesen április közepén. Nem volt ismeretlen errefelé, a Wagner-napokon többször és több szerepben is előfordult. Én valamikor elég rejtélyes körülmények között is láttam, beszöktem a zürichi operaházba egy délelőtt, és a színpadon épp Seiffert próbálta Luciana d’Intinóval a Parasztbecsület kettősét.

Néha sajnálom, hogy az ilyen kalandokból már kiöregedtem.  

Persze, most nem ez a lényeg, hanem ha visszatekint az ember egy énekes pályafutására, hogy indult, miért indult, Seiffert esetében jött egy nagy hátszél, a felesége volt Lucia Popp, és hát ilyenkor mindenki arra gondol, amit hivatalosan nem mond ki senki, hogy biztosan azért volt ez a nagy szerelem, mert a fiatal, törekvő énekesnek kellett az a hátszél.

Még az is lehet, hogy így van, de elég gátlástalanul mondjuk. Például ezt hallotta és mondta mindenki Yusif Eyvazovról is, hogy Anna Netrebko nélkül nem volna sehol, mintha Anna Netrebko nem nézne ki elég jól ahhoz, hogy bárki beleszerethessen karrierépítési vágyak nélkül is. Mintha egy énekesnőbe nem lehetne beleszeretni csakis és kizárólag a hangja miatt. 

Lucia Popp is bájos volt, szép hangú, amennyire tudom, kedves is. Igaz, tizenöt évvel volt Seiffertnél idősebb, és az is igaz, hogy az első lemezen, amelyen Seiffert énekelt, Popp volt a főszereplő.

Még csak azt sem akarom mondani, hogy mi közünk hozzá, mert van közünk hozzá, mi nézzük és hallgatjuk őket, és ha egy kettősbe bele tudják énekelni a magánéletüket is, azzal lehet, hogy nyerünk.

Amit mondani akarok, mégis inkább az, hogy elfogadjuk: az opera, maga a műfaj az európai kultúrának nemcsak a csúcsa (ezen lehetne még vitatkozni), de a szimbóluma is. Ha csak belegondol az ember, hány nagy, vagy legalábbis nagynak szánt film készült az operáról, amelyben az éneklés vagy az operajátszás szimbólumként szerepel… Fitzcarraldo, És a hajó megy, Találkozás Vénusszal. Nyilván van több is, most ezek jutottak az eszembe. Ehhez képest furcsa, hogy milyen kevés opera szól az operáról. Mozart, Az impresszárió, amennyire az opera, vagy egy kis jóindulattal a Bajazzók, de a szerzők alig használják ki, hogy egy olyan műfajjal dolgoznak, amely több önmagánál.  

Vagy az volna a halál? Az önmagáról szóló opera? De hát mennyi film szól a filmforgatásról, mégis készülnek újak.