Sötétség éjjel

Volt időnk megszokni, nem először, nem másodszor, nem tizedszer volt itt Grigorij Szokolov, tudtuk, mi lesz, sötétség éjjel, úgy értem, a lehetséges minimumára világított Müpa. Még azt is el tudom képzelni, hogy egyszer majd alvós szemkötőket osztanak ki, ne egymást, ne is a művészt tessék bámulni, sőt, semmit se tessék bámulni, a fülekhez szólnak.

Amikor az ember azt sem tudja, hogy minden éppen így igaz, vagy mindenben van még egy csavar, annyira és úgy közönségbarát, hogy úgy tesz, mintha egyáltalán nem volna közönségbarát.

Bizonyos szempontból nem közönségbarát. William Byrd az első rész, reneszánsz zene zongorán, teljes képtelenség, illetve dehogy. Glenn Gould is játszott egy lemeznyit tőle (és Orlando Gibbonstól), de Gouldnál ez is a dolog része volt, eltávolodni a hangszertől, vagy a hangzástól, csak a zene van, struktúra, kompozíció, okosság. Szokolovnál meg mindig is fontos a hangzás, hogy puha legyen, ha puhának kell lennie, peregjen, élvezet legyen.  

Élvezet is. Bár, gondolom, a legtöbben így vagyunk vele, a művek, ha össze nem is folynak, de mégis egyetlen műként hatnak, elkezdődik egy háromnegyed órás séta az ismeretlenben.

A második rész Brahms, négy ballada és két rapszódia, ismerősebb vidék, nekem pont Gould miatt ismerős, de nem hinném, hogy ez volna a koncert alapgondolata, tisztelgés Glenn Gould előtt. Byrd után Brahms még olyanabb, még titokzatosabb, még befelé fordulóbb. Semmi köze a két szerzőnek egymáshoz, Brahms zeneileg nagyon művelt volt, de William Byrdöt aligha ismerte, most mégis összepacsizik a két komponista: megszívattuk őket.

Én benne vagyok, ha Szokolov is. Más előadónak azért nem ajánlanám, hogy ilyen programmal kísérletezzen. De Szokolov meg ilyen: ha megteheti, meg is teszi. Ha meghallgathatjuk, meg is tesszük. Jövőre, vele, ugyanitt.