Temető mellett lakom. Nem állandóan, csak itt és most, Párizsban, és nem a híres Pére-Lachaise közelében, hanem a Montparnasse-nál. De hát ez jeles személyekben és holtakban gazdag város, ide is jutott, egyet kiválasztottam, Baudelaire-t.

Neki mindjárt két síremléke is van ugyanabban a temetőben, az egyikben vannak a csontjai (vagy hamvai), de csak azért, hogy a család még holtában is kiszúrhasson vele, egy helyre temették az anyjával és hőn utált mostohaapjával. Az utókor aztán huszonöt évvel a halála után kitalálta, hogy ez nem állapot, és pályázatot hirdettek egy másik síremlékre, egy kenotáfiumra. A kenotáfium alapesetben olyan sír, amelyben nincs benne a holttest, mert vagy föl nem lelhető, vagy a távolban halt meg, de odahaza is el akarják temetni. Baudelaire ebben is egy kicsit más eset.

A síremléken egy frizurás férfi könyököl valami óriási denevéren, de persze, nem ő Baudelaire, akinek sem ekkora bicepsze, sem ennyi haja nem volt. Ő alant fekszik, kőgyolcsokba tekerve, nem várja a feltámadást. A kövön sok most a moha, olyan, mintha tényleg lassan befedné a föld, fakulna vagy mohosodna Baudelaire emléke, de nem. Nem hiszem.