Azt csinálom, amit minden rendes turista Párizsban: megnézem a Notre-Dame-ot, legfeljebb annyi különbséggel, hogy mint rendes magyar turista, eggyel előbb szállok le a metróról, hogy Szent Mihály útján ballaghassak a Szajna felé. De aztán ott vagyok, először az újranyitás óta, és persze, hogy elkap az örvény. Szó szerint örvény, ott a kapu, ott várnak az emberek, nem is olyan sokan... Dehogynem. A sornak valahogy nincs is meg a vége, bekanyarodik, és megy körbe és körbe a téren, többszörösen tekeredik, beálltam egy ponton, de nem vagyok biztos benne, hogy az volt a vége. Haladni lehet, mert kellemes meglepetésre nincs belépti díj, csak biztonsági ellenőrzés, tudják, hogy majd úgyis leadózzuk. És tényleg, én sem álltam ellen, vettem egy újranyitási emlékérmét, majdnem pontosan olyan, mint a nem újranyitási emlékérme, csak drágább.  

Jézusnak nehezebb dolga volna, ha ki akarná űzni a kufárokat, mindent kártyával lehet megvenni, még a mécseseket is. Aki akar, fizethet többet is.

Nagyon fel van újítva a templom, belülről leginkább neogótnak érződik, és ennyi ember között először alig érzem, hogy ez szent hely volna, vagyis mintha pont az nem volna, inkább valami rejtélyes és pogány gyülekezési hely, miért pont itt, senki nem tudja, csak menni kell előre, előbb befelé, aztán kifelé. Amikor kint vagyok, azért leülök a homlokzattal szemben fölállított tribünre, nézem ezt a nagy H betűt, és lassan megértem. Pont ez a lényeg. Az örvény, a sok ember, nézhetjük őket halrajnak a tengeren, seregélyeknek az égen, nézhetjük füves-virágos mezőnek, amit fúj az áprilisi szél. Inkább ez az utóbbi.