Gondolatok a képtárban

Alapvetés, hogy ha az ember elmegy a Louvre-ba, akkor megfogadja, hogy legközelebb nem megy el. A tömeg egyre nagyobb, ami, persze, örvendetes, ha jól tudom, évi kilencmillió most a látogató, és emelkedik a szám. De a kilencmillió mintha egyszerre akarná megnézni ugyanazt a néhány műtárgyat, nézni és főleg fényképezni, és nincs mese, én is az egyik vagyok, állok, fényképezek, tovább megyek. Csapda.

Csak hát most esély sem volt, hogy ne lépjek bele a csapdába, hiszen ezért jöttem, már otthon megvettem a jegyet a Cimabue-kiállításra. Mégis olyan festő, akiről már Dante is írt, igaz, mint a divatból kiment művészről, azelőtt mindenki Cimabuéért volt oda, ma meg már Giotto a festők fejedelme, és a másik híre éjbe hanyatlik.  

Eleve csodálom, hogy a Louvre időszakos kiállításokat is összeállít, mert szükségük biztos nincs rá, így is vagyunk elegen. Eleve csodálom, de most nem annyira, mert tényleg nem erőltették meg magukat, a folyosó végén egy elzárt rész, Revoir Cimabue. Persze, a nagy élmény az, hogy itt nincs tömeg, külön jegyet kellett volna váltani, kényelmesen meg lehet nézni a képeket. A kevésbé nagy élmény az, hogy lényegében nem hoztak semmit, a múzeumnak volt két Cimabue-képe, az arany és nagy Maestá, Szűz Mária a trónuson, kezében a gyermek, körülötte hat angyal, meg egy kisebb Jézus kigúnyolása. Ezt, persze, még soha nem néztem meg rendesen, szóval nem haszontalan a látogatás. És van egy Giotto is, Szent Ferenc stigmatizációja.

Várjunk, várjunk. Hogy kerültek ide ezek a képek? A Jézus kigúnyolását megvették, de a másik kettő? Eredetileg Pisában voltak, és szépen átcipelték őket hadizsákmányként, 1813-ban. Becsületükre legyen mondva, egyiket sem törték darabokra az úton, a nagy Cimabuét valamikor újra kellett építeni mert a favázat megette a szú. Vigyáznak rá, meg szeretik is, de amikor annyi szó van az Elgin-márványokról, meg a már visszaadott abesszin oszlopokról, nem fél senki, hogy egy szép napon megjelennek a pisaiak, és követelik a tulajdonukat?