Rossz megállónál szálltam le, pontosabban nem rossznál, csak nem a Marmottan Múzeumhoz legközelebbinél, de legalább láttam a La Fontaine szobrot, rajta van a róka és a holló, az utóbbi akkora darab sajtot tart a szájában, lehet vagy másfél kiló (a valóságban több, hiszen bronzból van), hogy róka a javából, aki kikezd egy ilyen erős madárral.

Ez egy ilyen, folyton félremenő látogatás, hiszen a cél a legnagyobb Monet-gyűjtemény, benne a kezdet az Impresszió, a fölkelő nap. Ezt ugyan már láttam, amikor még a D’Orsay-ban volt, de most visszahozták. Mielőtt Monet-ba kezdhetne az ember érzi, hogy vendégségbe jött Marmottanékhoz. Rögtön az ebédlőbe vezetik, aztán szerte a villában, hiszen ez valami ilyesmi. Valaha a város széle, vagy a szomszéd falu, vadászkastély az erdőben. Aztán Párizs része lett, újraparcellázták a vidéket, újraépültek a házak, és ideköltöztek Marmottanék. Bányatulajdonosok. Jules, az atya emellett a régi művészetek iránt érdeklődött, vannak is kódexlapok, táblaképek, üvegablakok, Paul, a fia meg az empire stílus megszállottja volt. Így is van berendezve a ház, kóvályog a látogató a szép világos huzatú székek között, leülni egyikre sem szabad, de Marmottanék idejében ez nyilván másképp volt. Kerek dolgozószoba, gyönyörű íróasztallal a közepén, egy másik kisebb szobában klasszicizáló márványok, Murat mellszobra, ma meghízott labdarúgónak néznénk a nyakba nőtt fürtjeivel. Maga Paul Marmottan tervezte a berendezést, és nyilván nem múló gyönyörűséggel töltötte el, hogy a házat annak idején Valmy hercegétől vásárolták. Ha jól számolom, ő az unokája volt Valmy első hercegének, Kellermann tábornoknak, aki 1792-ben szétágyúzta a poroszokat, és a neve a Diadalívre is fel van írva.

Hogyan lett Paul Marmottan Monet-gyűjtő? Sehogy. Majdnem teljesen véletlen, hogy elkezdték a tulajdonosok Marmottan házába adni a képeket, és már Paul Marmottan halála után. A legfontosabb az örökös, Michel Monet volt, a festő kisebbik fia, aki meg volt sértve, hogy az állam egy csöppnyi érdeklődést sem mutat az apja késői képei iránt, és a festményeket, köztük a Vízililiomokból is jó néhányat itt helyezett el. Ha megnézi az ember, hogy egy-egy Vízililiom-képnek ma mi az ára, (50 millió dollár), annyit azért el lehet mondani, hogy gazdasági szempontból nem voltak nagyon előrelátóak a felelős szakemberek.