Amikor először utazni kezdtem, nem csak az volt a kemény, hogy az ember mindig három évre utazott, annyi élményt kellett belezsúfolni az idejébe és a pénzébe, amennyit csak lehetett, amikor hazaért, egy hétig csak tántorgott, nemcsak az élmények hatása alatt, hanem mert a napi három múzeum és öt templom után egyszerre sivárnak és üresnek látszott Budapest. Vagy sivár és üres is volt Budapest?

Mindenesetre nemcsak ez volt a baj, hanem a szeretettektől való távolság. Apám, anyám, jegybéli mátkám, rendben van. De még a kutya is. Kutya se. Nem jöhetett, mert hogy is lehetne a kutyával szállást találni, kutyával vásárolni, étkezni. Aztán kint jött mindig a megvilágosodás: hiszen itt szabad. Bécsben kutyával ülnek a kávéházban, viszik magukkal az állatot az áruházba, étterembe, adnak nekik vizet, miközben a gazda üdíti testét. A lelkét is? Azt azért nem. Vagyis most láttam emlékeim szerint először, hogy kutyával mászkálnak a múzeumban, hadd élvezze a kis eb a 20. század művészetét. Remélhetőleg ebben is követjük majd a nemzetközi vonalat.

De hiába a francia szolgáltatás, azért mindenkit lebeszélnék arról, hogy kávét igyon a Bastille-ban. Ott se jó.  Béna kávéfőzőből béna és híg lötty szivárog, és pont olyan az íze, amilyennek kinéz. Viszont ha az ember olcsóbb helyen ül, akkor látja, hogy a nézőtéri előtér végén hosszú asztalok vannak, mellettük székek. És bárki odaülhet, nyugodtan előveheti az otthonról hozott szendvicsét és kulacsát, olcsón is pótolhatja a kalóriákat, amelyeket az operahallgatáshoz felhasznált. Nem nézik le érte, sőt, kifejezetten bátorítják, ha nincs pénzed a büfére, az még ne tántorítson el az operától. Nem az opera van a büféért, hanem a büfé az operáért. Sőt, büfé nélkül is van opera. Forradalmi gondolat, de hát a Bastille-ban vagyunk.