Akkoriban más emberek éltek a földön. Ez a váci gondolat, miközben a székesegyházban nézem az oltárképet. Vagyis nézni próbálom, de nem lehet közel menni hozzá, érthető okokból, meg gyertyák lógnak be, azok mögül kandikál ki egy csacsi, szevasztok, nézők, elég jól elvagyunk itt. Arra gondolok, hogy a régi híveknek ez jól olvasható történet kellett legyen, Szűz Mária meglátogatja Szent Erzsébetet, akinek szíve alatt felujjong a gyermek. Szűz Mária pedig az égre néz, vagyis nem egészen az égig, csak a templom kupolájáig, mert most ott van az ég, saját maga mennybemenetelét látja. Nemcsak érteni, de egyáltalán: látni is feladat, pedig most van fény, besüt a nap, de a fölfelé nézésben kimerül az ember, legjobb volna hanyatt feküdni, de azt mégsem illik.
Nyilván a közönségnek készült a két kép. Illetve nem nyilván, mert lehet, hogy ez csak a megrendelő és a festő magánügye volt, ők beszélték meg, mi legyen, hogy legyen, mi éppen olyan szemlélői vagyunk a történetnek, mint a csacsi az oltárképen.
A történetnek újabb csavarja, hogy az oltárképet valamikor valaki valamiért mégsem találta megfelelőnek, hiába volt kölcsönhatásban a mennyezeti freskóval, Szűz Máriát eltakarták egy kereszten függő Jézussal, és csak a székesegyház 1940-es felújításakor derült ki, hogy mi van az apszisban.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.