Bármilyen meglepő, a fénykép a Don Carlos-előadáson készült, Párizsban. Most nem valami panaszáradat jön, hogy jaj, ezek az agyament rendezők, akik csak a maguk vízióival vannak elfoglalva, és nem érdekli őket, hogy II. Fülöp udvarának idején a bordásfal még nem volt föltalálva, mert elég jól lehet érvelni a jelenet mellett is. A spanyol udvarban mindenki egyformának szokott látszani a korhű, fekete ruhákban is, miért ne legyenek most nem korhű, fehér ruhákban egyformák. A helyzet békés, de benne van a fenyegetettség és az erőszak, most még tompa hegyű tőrrel vívunk, de ha kell, egy pillanat alatt lecseréljük a fegyvereket. Nincs ezzel semmi baj.

Igazából nem is ezt akartam elmesélni, hanem az opera nemzetköziségén mélázni. Ott ül az ember a világ egyik legjobb operaházában, Párizsban, franciául énekelnek, de a Don Carlosnak ez az eredeti nyelve, van látvány, kiváló zenekar, nagyszerű énekesek, és akkor Gregor József jut az eszébe. Aki egyszer egy sör tiszteletdíj ellenében beállt a flamand követek közé, mert annyira szép az a dallam, hogy egyszer ő is el akarta énekelni színpadon. Biztosan énekeltek a világban nagyobb hangok, nemesebb orgánumok, megrendítőbb művészek, de ilyen csak itt, nálunk.