Művészete hatásos, fegyelmezett, de kevés érzelmet mutat. Ezt írja a magyar Wikipédia Antonio Canováról, egyszer majd megértem, ez mit jelent, már hogy fegyelmezett és mégis kevés érzelmet mutat, van-e ennek értelme. De talán jelez valami általános idegenkedést Canova művészetétől, amit nekem egy kicsit nehéz megérteni. Annyira nehéz, hogy most is Canova nyomában voltam, bár az ember akkor is beleütközik, ha a Louvre-ban jár, Bécsben vagy Gyömrőn. De ez most Possagno, Canova szülőháza, ahová a halála után elkezdték összegyűjtögetni nem is a szobrait (azokból is), hanem a gipszeit. A római műterméből a modelleket, amelyek alapján a márványok készültek. Ez volt a módszere, megcsinálta a szobrot kicsiben, aztán fölnagyítva gipszből, és utána kezdődött a faragás. A gipsz szobrot, ha jól értem, belehelyezték egy keretbe, mellé egy ugyanolyan keretbe a követ, aztán méricskéltek, farigcsáltak. A méricskéléshez fekete viszonyítási pontokat helyeztek el a gipszen, és nézték, hogy megfelelő-e a távolság a kerettől. Nem az a romantikus, szobrászi hevület, amellyel Michelangelo ütötte a márványt, hogy leszedje róla a fölösleget. Viszont a gipszmodelleken ottmaradtak ezek a fekete méricskélési pontok, amitől olyanok lesznek az antik hősök, mintha valami utálatos bőrbetegség támadta volna meg őket. Igazi elidegenítő effektus.

Nem Michelangelo, elismerem. Nem is Bernini, egyszer volt egy Bernini-Canova kiállítás a Villa Borghesében, mit mondjak, Bernini megette Canovát reggelire.   

De azért ez Canova, hogy megint a wikit idézzem, „a lágyság és elmosódottság netovábbja”.

Mint kiderült, a gipszek összegyűjtése nem volt hibátlan ötlet, a házat az első világháborúban aknavető gránát találta el, összetört egy csomó modell és szobor. Remélem nem mi, magyarok voltunk a tettesek.