Sárral kevert vér

Annyira képtelenség, hogy szinte már jó. Radnóti-rockoratórium a Nemzetiben, hosszú a címe, Ázott hajában hét halott bogár ragyog. Szinte rock, és szinte oratórium, látom én is, hogy ez a „szinte” mindig bezavar. Mert azért képtelenség marad, Radnóti mégsem dalszöveg, túl jó versek, hogy erre csak úgy dalokat lehessen írni. Talán Schubert meg tudta volna oldani, vagy valaki hozzá hasonló. Lehet, hogy ő sem. De így nem megy, nem lehet verzére és refrénre osztani, ismételgetni bizonyos sorokat, más sorokat meg nem. Meg a szövegértésnek is folyamatosnak kellene lenni, de eleve keveset lehet dekódolni abból, amit a női főszereplő, Hegedűs Bori fejhangon dalol.

Tessék megtanulni a Radnóti-összest. Nem nekik mondom, magamnak.

Az anyag ellenáll, legalábbis nézőként így érzem. Egy pillanatban  az alkotó-előadók is így érzik, és a Nem tudhatom zene nélkül hangzik el, de ez sem megoldás. Talán egyszerűen ez nem egy versműsor, hanem szerelemműsor. Megismerkednek, a lány tizennégy, a fiú tizenhét, aztán újra találkoznak, megszeretik egymást, összeházasodnak, küszködnek. Ilyen nagy szerelem. Ilyen a nagy szerelem. Nem kell hozzá letagadni semmit, még a másik nőt sem, akinek a feje nyoma ott van a párnán, amikor Fanni hazajön.

Mit csinál az ember, ha elvben nem tetszik neki az előadás, mégis fölzaklatja? És még nevetni is lehet egyszer, amikor az őr a Toldi szerelmével törli a fenekét. Ha az Ady-összes volna, azt megérteném. Mondja Radnóti.

Aztán nincs min nevetni. Hát, Miklósom, áldozatnak kell lennie, mondja Sík Sándor, és Radnóti nem menekül. Áldozatnak kell lenni, de mihez? Hogy a jó költőből nagy költő legyen? Megéri? A bori notesz verseiért meg kell halni? Nem született volna meg a Levél a hitveshez, cserébe életben maradt volna Radnóti? Nyilván nincs választás, de ha volna?