Az ember mindig a hülyeségekre emlékszik. Salome helyett a vitatkozó zsidókra, akik azon is összevesznek, hogy miért nem tudják elfogadni Jochanaan prófétaságát. Mert Illés próféta óta senki nem látta az Istent. De hát sokan azt mondják ő Illés. Hogy lenne ő Illés, már háromszáz éve meghalt. És így tovább, persze zeneileg igencsak bonyolultan. Annyira bonyolultan, hogy Carelli Gábor megkérte a Metropolitanben vezénylő Reiner Frigyest, legyen kedves ennél a résznél egy kicsit nagyobb mozdulatokkal dirigálni, mert nem látja pontosan, mikor kell belépnie. Attól kezdve ennél a résznél Reiner mindig fölállt a karmesteri székéből, és jó nagy mozdulattal Carellire mutatott. Most jössz. Micsoda unmuzikális alakokkal kell dolgozni, rémes.

Erre persze nem emlékszem, csak olvastam. Vagy a rádióban hallottam?

Akire én emlékszem, az Fülöp Attila. Az is egy régi Salome-sorozat volt, Szikora János szép rendezése az Operaházban, Zempléni Máriával a címszerepben. De a zsidókkal itt is gond volt, Dénes István karmester bőszen csettintgetett az árokban, hátha így helyre tudja tenni a rossz belépéseket. Nem nagyon ment. Fülöp Attila pedig, ki tudja, miért, nem ragasztott szakállt viselt, hanem egy olyan gyermekijesztgetős, szilveszteri kelléket, gumival volt a feje hátsó részéhez rögzítve. Csak hát nagyon kell énekelni, nagyon grimaszolni, a gumis szakáll önállósította magát, felugrott, az énekes orra alatt állt meg. Fülöp Attila megfogta, a helyére rángatta, de a gumi már csak ilyen, követte a maga útját, újra felugrott, újra a helyére rángatódott, felugrott, rángatódott, közben ment az előadás. A közönség pompásan szórakozott.

Amennyire emlékszem, ez volt a legvidámabb Salome életemben.