Tegnap temették el Szűcs Mártát, nem mentem el, senki művésznek nem megyek el a temetésére, nem akarok úgy tenni, mintha közöm volna (lehetne) hozzájuk magánemberként is. Egy kivétel volt, Kabos Gyula, neki megsimogattam a koporsóját. Kocsis Zoltánt sem néztem, amikor földbe helyezték. Hátha nem is halt meg.

De Szűcs Márta más eset, őt nem olyan könnyű fölidézni filmről, lemezről, két felvétele van a Hungarotonnál, kevéssé ismert művek, azt hiszem, egyiket sem hallgattam még végig, bár a Cimarosa Párizsi festőre készülök. Van egy fél kazettám, rádiókoncert, zongorakísérettel a Traviata-kettős. Inkább csak az emlékek, mennyire tökélesen tudta az operai alaptípust, a megbántott nőt, akivel igazságtalanságok történnek, de elviseli. Úgy viseli, hogy belehal, Gilda, Violetta. Nem tudom, ilyen volt-e az életben is, nem értette, miért nem kap több szerepet, több publicitást. Későn kezdett, de látványosan, hamar nagyon jó helyeken énekelt, Edinburgh, Bécs, itt meg, hát, ami jutott. Amikor türelmetlen lett, létrehozott egy alapítványt, hogy belcanto-operákat játszanak többet, de én csak a Puritánok koncertszerű előadására emlékszem. Az, persze szép volt, de nem lehetett vele világot rengetni. Aztán elment az idő, elment talán a kedv is. Elment ő is. Tegnap eltemették. Nem feledjük, az igaz, de ki kíváncsi ránk?