Talán elméleti szinten sem eldöntött kérdés, hogy vajon egy színész reklámtevékenysége hozzátartozik-e a szakmai pályafutásához, vagy az valami külön dolog, nem szakma, hanem kenyérkereset, este Hamlet, reggel meg viseljen Aida kebeltartót.

Szerintem hozzátartozik. Stefanovits Angéla története nem teljes a „köszönjük, Emese” nélkül, és, sajnos a Telekom nélkül sem.

De most nem róla van szó, hanem Csuja Imréről.  Aki körül már évek óta megy, hogy mikor lesz már végre Kossuth-díjas, igaz, a díj maga már igazán nem ér sokat, de akkor is, Csuja csak kapja meg, a díjnak is jót tenne ha olyan is átvenné, aki megérdemli, aki igazán színész, igazán népszerű, soha nem okoz csalódást. De valakik nem terjesztik föl, vagy van valaki az odaítélő bizottságban, aki nem szereti, és mindig szorgalmasan lehúzza a listáról, fogalmam sincs. Talán csak a jövőbe látott.

Mert ebben a Suzuki-reklámban, a szunyókafigyelősben tényleg egészen és meglepően béna. A végén föl kell rezzennie álmából, annyira hiteltelen, mint aki soha ilyet nem csinált még, se nem olyan, mint aki alszik, se nem olyan, mint aki felébred. Nem is értem. hogyan ment át a jelenet annyi szűrőn, rendező, art director, megrendelő. Hogy mehetett a végén ez adásba?   

Talán csak azért, hogy legyen érve a bizottságbeli ellenségének. Van vele szemben egy egész pálya, de ez akkor is rossz.