A koncert előtt volt egy beszélgetés a Müpa előadótermében Fischer Ádámmal Wagnerről, kritikáról, és arról, hogyan lehetne megmenteni az új és még újabb zenét a feledéstől és az eljátszatlanságtól. Aztán jött a hangverseny, mintha illusztrálni akarná az ez ügyben elhangzottakat. Hogy szendvicskoncerteket kellene szervezni, két népszerű mű között bezárni az ajtókat, és eljátszani az újat. Más kérdés, hogy nálunk sem Haydn, sem Janaček nem szörnyen népszerű, vagy nem annyira, hogy ők legyenek a mi is? Buci a sonka körül? Az este végére mindketten szörnyű népszerűek lettek annyira jó műveket játszottak tőlük, A-dúr szimfónia, No. 64 és Tarasz Bulba. Aztán fontos volna, hogy népszerű és vita fölött álló művészek is játsszanak mai zenét, jelezve, hogy ez is érték. Ők beleteszik a munkát, mi is tegyük bele a magunk részét, hallgassuk meg. És tessék, Igor Levitt és a Wiener Philharmoniker játssza, Thomas Ades Zongoraversenyét, vezényel a szerző. Olyan szerző vezényel, aki Haydnt fejből dirigálja, a saját művét kottából.

Elhangzott még egy olyan ötlet is, hogy a komponistáknak kellene egy kicsit hátrébb menni az időben, megkeresni azt a pontot, ahol még minden rendben volt köztük és a közönség között, és újra nekivágni az új zenei kalandoknak. És tessék, Ades Zongoraversenyében ott van Ravel, a Bartók Harmadik, de még Rachmaninov is. Mentünk előre a harmadik tétellel, és egyre biztosabb voltam benne, hogy az lesz a vége, mint a Rach 2.-nak, „nyald meg a sót”, már úgy értem, ez a ritmus, tam-tara-tam.  

Nem ez lett a vége. És nem is ez a tanulság, inkább az, hogy a második rész modernjei, Kurtág és Boulez sokkal sűrűbbnek, mélyebbnek, fontosabbnak hatottak, mint Ades Zongoraversenye. Talán mégsem a komponistáknak kell változniuk. De lehet, hogy harminc év múlva ugyanezt érzem majd Ades Zongoraversenyével, mennyivel szebb ez, mint az új pulyák hangicsálása.